Suicide...

-Szentesen vagy?
-Persze, mi a baj?
-Nagyon rosszul vagyok, remegek.. 
-Elmenjek? Beengedsz?
-Kérlek..
-Sietek! 

-Itt vagy?
-Igen.
-Beengedlek, az ajtó nyitva lesz, az erkélyen leszek.

-Úristen, mit csinálsz?
-Ülök.
-Gyere le, le fogsz esni.
-Jó... 
-Le ne ess, óvatosan..
-Menjünk be

-Mi történt?
-Vége.. érzem.
-De minek van vége?
-Meg kell tennem..
-Mit?
-Szerinted, miért ültem ott fent?
-Nem kell megtenned.. nincs értelme, ne tedd.
-De érzem... 3 hónapon belül..
-De miért?
-Szerintem egyszer mindenki eljut arra a pontra, hogy nem érez semmit csak.. csak végtelen ürességet. Semmi sem vált ki belőlem érzelmet. Csinálhatok bármit.. de ezt már unom. Unom a mindennapi fájdalmat. Ugyanazokat a köröket futom újra és újra. Semmi értelme. Annyit gondolkoztam már.. és nincs jövőm, nincs megoldásom, semmim sincs. Csak a mindennapi fájdalom, és egyre több az elvárás.. és ezt nem bírom.. Szerintem ez nem véletlen, érzem hogy meg kell tennem. 3 hónapot adnék magamnak.. és vége lesz.
-Nem kell ezt tenned.
-De, kell. Csak megijedtem.. kicsit félek. Azért hívtalak fel. De amég vártalak, gondolkoztam és rájöttem, hogy természetes hogy félek. De csak egy pillanatig fájna..
Egy utolsó könnycseppet hullajtanék, aztán csak zuhannék.. és utána egy pillanatnyi fájdalom és örök békesség és nyugalom szállna meg.
-Istenem.. te..

Végül is segített a beszélgetés, átgondoltam a dolgokat.. Ha itt a vége, akkor megteszem. De nem ma volt. De 3 hónapnál többet nem adnék magamnak.. Hosszú idő, az igaz és majd meglátjuk mi lesz addig.. Lehet, hogy ha még többet gondolkozok rajta nem is itt fogok tartani..