Este a sötétben, kint állni az erkélyen és halk zenével cigizni. Úgy érzed szívod be a rosszat és engeded is ki amint elég mélyre hatolt és miután nyomot hagyott benned.
Csak állsz, minden este és gondolkozol. Mi lenne ha, nem lenne semmi.
Szívod, és szédülsz, és úgy érzed eluralkodnak rajtad az érzelmek, megbolondít. Részegnek érzed magad.
Tehát, csak állsz ott, bámulod az eget, a múlton rágódsz de a jövőre készülsz fel egyszerre. Feladnád a régit, hogy új lapokkal kezdj, egy új esélyt szeretnél.
Elfogyott a cigid, de te rágyújtasz még egyre.
Téged nem érdekel. Csak a szokásos esti dolgaidat teszed. Lassan elszívod, miközben a zene az egész testeden áthatol.. a szívedbe mar.. majd' kitépi azt.. és a lelkeddel folytatja. Te pedig állsz, és tűröd, mert nem érzed, hogy mi történik. Nem vagy ura magadnak.. az érzelmeid uralnak.
Elszívtad, majd ' bemész a szobádba. Az ágyadra fekszel. Szédülsz. Remegsz. Mégis ezt teszed minden este. A gondolatok kikészítenek. Felülsz és bámulod a falat.. szinte elnyel minden egyes minta, ahogy az emlékeidbe süllyedsz.. a zene csak háttér lesz. Kezedben egy forró tea - legalább az adjon egy kis melegséget - és felejtesz. A hátadon takaró, szorosabbra húzod. Nem fázol. Jól érzed magad. Ez egy másik élet.
Az emberek ilyenkor mennek fürdeni és aludni, te pedig a két cigi utáni depressziódban szenvedsz. Dehogy szenvedsz, élvezed.
Lassan ráhagyod a gondolataidat és inkább visszatérsz a boldogsághoz. Folytatod tovább a napodat.
-Tudod, tegnap annyira jó volt.. jó ember, én tudom. De nem értem miért kellet ezt. Nem értem, hogy egyik nap mintha törődne velem és aztán meg bunkózik és én vagyok a szar.
-Figyelj.. Csak kihasznál, hányszor baszott már át. Hányszor játszotta el veled, hogy szeret, és törődik veled, aztán hetekig le se szart.. Csak akkor ilyen veled, ha akar valamit..
-Nem, ez az én hibám.. én vagyok rossz ember, én nem hiszek neki..
-Nem a te hibád, mert nem gondolja komolyan, csak kihasznál, fogd már fel..
-Nem használ ki, segíteni akar..
-Nehogy elhidd már.. Figyelj.. őszintén.. Szereted?
-Nem szeretem, csak én is segíteni akarok neki, szerintem megérdemli, hogy kedves legyek vele..
-Szereted.. Vicces hogy még magadnak sem ismernéd be. De figyelj, nem tartozol neki semmivel. Ő nem szeretett téged sose.
-Nem, az én hibám, én rontottam el, én vagyok a hülye, én löktem el magamtól mindig.
-Nem a te hibád, ha szeretne nem lenne ilyen, nem hagyná hogy ellökd magadtól..
-De nem szeretem, vagyis hát nem mindig.. amilyen tegnap volt az tetszett.. Olyan kedves volt, vicces, és normális volt velem.
-Figyelj.. ez nem így működik, hogy néha szereted néha meg nem. Akkor is szereted amikor megbánt, csak nem akarod beismerni.
-De ő jó ember, és nem szeretem.
-Hat éve ismerem, nekem ne mondd hogy jó ember. Hat év alatt csak az jött le, hogy milyen szar alak.
-De nem az.. és nem szeretem.
-De szereted.
-Talán.. de akkor az meg az én hibám, én vagyok hülye. Fáj hogy szeretem, fáj hogy ő engem nem. Szinte vérzik a lelkem, amikor ebbe belegondolok. Nem bírom én ezt. Nem tudnám neki azt mondani, hogy: Hagyj békén, nem kellesz.
Nem tudnám ott hagyni, nem tudnék neki ellenállni, nem tudnám csak úgy elfelejteni és kizárni az életemből.
-Akkor nem akarod eléggé..
-Dehogynem, csak.. igazad van, nem akarom kizárni az életemből, fontos nekem, bármennyire is hülye vagyok. Szeretem amikor normális velem és szeretek vele beszélgetni csak úgy.
Tényleg szeretem.. de nem akarom. Harcolhatok minden erőmmel ez ellen, nem megy.. egy idióta vagyok, hülyét csinálok magamból mert ő nem érez irántam semmit és fáj beismerni. Nagyon fáj, hogy ő le se szar és nem törődik velem.
Mégsem múlt el...
Már megint le akartam ugrani.. a gyengeség.. nem bírom tovább..
Nehéz.. nagyon nehéz ha minden nap, minden percében csak sírnál.. Nem tudsz őszintén mosolyogni, nem tudod jól érezni magad igazán, mert legszívesebben otthon lennél és csak sírnál.
Nem tudod tovább tartani magad. Egész nap remegsz. Fáj mindened..és azt mondod jól vagy. Azt mondod boldog vagy. De nem is mered elmondani mit érzel.
Nem mondhatod ezt....
-Hogy vagy?
-Őszintén?
Magányosan, összetörten, reménytelenül, meggyötörten, fáradtan... legszívesebben meghalnék, mindenem fáj, nem vagyok képes semmire, nem vagyok különleges, nem vagyok szép, nem vagyok boldog, teljesen össze vagyok törve, darabokban vagyok...
Nem mondod el senkinek, hogy minden nap sírsz.. hogy mennyire szánalmasnak és gyengének érzed magad. Este nem akarsz aludni, mert fáj.. fáj a lelked.. fáj hogy élsz még. Reggel nem akarsz felkelni, mert fáj.. A mellkasodon mintha mázsás súly lenne, nem tudsz felkelni, szúr az oldalad, szúr a szíved, gyengék a lábaid, nem vagy képes semmire, nem tudsz enni, nem tudsz inni, úgy érzed nem tudsz tovább élni, nem vagy rá képes, nem tudsz még több fájdalmat elviselni.
Legszívesebben ordítanál.."Segíts!" segítségre van szükséged, de nem mersz kérni.. Fáj minden szó, ha csak hozzád ér valaki, ha csak rád néz. Fáj ha mosolyognak rád.. azt hiszed rajtad mosolyognak és azt gondolják "Szánalmas." Lehet hogy így is van, és ezt még jobban fáj beismerni.
Legszívesebben meghalnál, mert tudod, hogy már nem bírod tovább, nem tudsz mást tenni. Inkább meg se szólalsz, csak remegsz.. és haldokolsz magadban.
-Szentesen vagy?
-Persze, mi a baj?
-Nagyon rosszul vagyok, remegek..
-Elmenjek? Beengedsz?
-Kérlek..
-Sietek!
-Itt vagy?
-Igen.
-Beengedlek, az ajtó nyitva lesz, az erkélyen leszek.
-Úristen, mit csinálsz?
-Ülök.
-Gyere le, le fogsz esni.
-Jó...
-Le ne ess, óvatosan..
-Menjünk be
-Mi történt?
-Vége.. érzem.
-De minek van vége?
-Meg kell tennem..
-Mit?
-Szerinted, miért ültem ott fent?
-Nem kell megtenned.. nincs értelme, ne tedd.
-De érzem... 3 hónapon belül..
-De miért?
-Szerintem egyszer mindenki eljut arra a pontra, hogy nem érez semmit csak.. csak végtelen ürességet. Semmi sem vált ki belőlem érzelmet. Csinálhatok bármit.. de ezt már unom. Unom a mindennapi fájdalmat. Ugyanazokat a köröket futom újra és újra. Semmi értelme. Annyit gondolkoztam már.. és nincs jövőm, nincs megoldásom, semmim sincs. Csak a mindennapi fájdalom, és egyre több az elvárás.. és ezt nem bírom.. Szerintem ez nem véletlen, érzem hogy meg kell tennem. 3 hónapot adnék magamnak.. és vége lesz.
-Nem kell ezt tenned.
-De, kell. Csak megijedtem.. kicsit félek. Azért hívtalak fel. De amég vártalak, gondolkoztam és rájöttem, hogy természetes hogy félek. De csak egy pillanatig fájna..
Egy utolsó könnycseppet hullajtanék, aztán csak zuhannék.. és utána egy pillanatnyi fájdalom és örök békesség és nyugalom szállna meg.
-Istenem.. te..
Végül is segített a beszélgetés, átgondoltam a dolgokat.. Ha itt a vége, akkor megteszem. De nem ma volt. De 3 hónapnál többet nem adnék magamnak.. Hosszú idő, az igaz és majd meglátjuk mi lesz addig.. Lehet, hogy ha még többet gondolkozok rajta nem is itt fogok tartani..
